Kupac és Marci utazása a Napocskához

 

Kupac hatalmasat nyújtózott. Vagyis csak nyújtózott volna, ha a keze nem ütközött volna bele a falba. –Juj! – mordult fel félálomban. Kinyitotta az egyik szemét, aztán álmosan becsukta. Kinyitotta a másik szemét, de azt is becsukta. Végül az ébresztőóra fülsiketítő berregésére felült az ágyban.

Kupacnak  igazán kicsi ágya volt, kifli alakú, nem éppen nyújtózkodásra alkalmas. Ez pedig úgy történhetett, hogy Kupac nem szobában lakott, mint a többi kisgyerek, hanem egy szivárvány színű kis űrhajóban, akit Marcinak hívtak.

Kupac megtörölgette álmos szemeit, ivott egy bögre kakaót és megvakarta kócos buksiját. Aztán barátjához fordult.

 – Na Marci, hova megyünk ma?

 – Jó reggelt, Kupac!Már alig vártam, hogy felébredj, egy csomó ötletem van…

Kupac gyorsan fogat mosott, felöltözött, aztán kényelmesen elhelyezkedett az űrhajót vezérlő műszerfal előtt. Átkattintott egy piros kapcsolót. Marci belsejében hirtelen lámpák gyúltak, egy hatalmas képernyőn pedig színes labda formájú bolygók jelentek meg. – Ehhez mit szólnál? – kérdezte Marci vidáman.

Kupac nagyon izgatott lett.

-Marci én oda szeretnék menni! Nem, inkább ide! Jaj de fényes, inkább ide! – lelkendezett a különböző képek láttán.

-Na most akkor hova menjünk? –kérdezte Marci elbizonytalanodva.

-Tudod mit, Marci, menjünk el a Napocskához! – kiáltott fel Kupac.- Hogy lehet odajutni?

-Hát a Tejúton jobbra, aztán kicsit balra, aztán egy éles kanyar….

-Jaj Marci, ne kezd már megint!Inkább induljunk!

-Jó, jó. Biztonsági öveket bekapcsolni!

Az űrhajó hordozórakétái izzani kezdtek, Marci elemelkedett a földtől, és Kupac pár perc múlva már egy csendes, békés térben, az űrben találta magát.

-Jaj, Marci segíts, valami történik, elszáll a kakaós csigám, és ott lebeg a ceruzám és és és én is lebegek!

-Hihihi- vihogott Marci. Ezt elfelejtettem mondani. Az űrben súlytalanság van.

- Az jó. Az mi? – kérdezte Kupac és nagyon buta arcot vágott.

- Az olyan, hogy semmi sem esik le. Mert nincs hova LE essen. Érted?

-Egyáltalán nem.

-Na jó,akkor máshogy mondom. Amikor a földön állunk, minden a Földünk középpontja felé esik. A kakaóscsiga például a padlóra. Mert a Föld belseje vonzza, mint egy hatalmas mágnes. Itt az űrben viszont nem állunk semmiféle bolygón, így aztán nem is vonzza semmi sem magához a tárgyakat. Vagyis a kakaóscsiga lebeg.

-Jó. És ha például kiönteném a kakaót? –fogta meg Kupac máris az izgalmasabb végét a kérdésnek.

-Az is csak lebegne összevissza.

-Akkor nem öntöm ki. Inkább meséld el, mi az a hatalmas nagy izé ott kint - mutatott Kupac előre kifelé.

 

Ez itt a Jupiter, az egyik a  Napocska körül keringő bolygók közül.

-Milyen óriási!

- Fején találtad a szöget! Olyan nagy, hogy óriásbolygónak nevezik.

-Nagyon szép, de mért kiütéses? Ott, látod azt a nagy piros foltot rajta? Beteg a bolygó?

-Dehogy! A Jupiter vörös foltja valójában egy hatalmas szélvihar.

-Akkor nem is mehetünk közelebb? De kár, pedig milyen szép színe van – kenődött el Kupac.

-Gyere, mutatok valami mást, az is vörös – vigasztalta Marci, azzal egy erős jobbkanyart vett és továbbszáguldott az űrben.

 

-Mekkora vörös tűzgolyó! – tátotta el a száját a csodálkozástól Kupac.

-Mars  a neve. És igazából kőtörmelékből áll. Hatalmas kősivatagok borítják, azoknak van olyan különleges vöröses színük.

-Erről már hallottam. Itt élnek a marslakók, azok a fura kis lények.

-Nos Kupac, igazán nem szeretnélek kiábrándítani, de jelenleg úgy tudjuk, ezen a bolygón nincs élet.

-Akkor mit lehet itt csinálni?

-Lehet például csúszkálni. Látod azokat a fehér csúcsokat, jégsapkák. Szeretnéd, hogy csúszdázzunk rajtuk?

-Naná!

Marci az egyik fehér hegycsúcs felé vette az irányt, ereszkedett és egy hatalmas csúszással landolt.

-Juhúú!Még, még! – kiáltotta Kupac.

-Majd legközelebb, annyi mindent szeretnék mutatni- szólt Marci.

 

A kis űrhajó ügyesen elemelkedett a jeges felszállópályáról és már röpítette is tovább Kupacot.

-Mikor érünk már a Napocskához? – türelmetlenkedett Kupac.

-Már nem vagyunk olyan messze – válaszolt Marci.

-Már látom is, csillogó sárga és milyen lapos!

-Ez még nem a Nap, hanem a Szaturnusz bolygó. De igazad van, nem teljesen kerek, inkább olyan lapított tojás formája van.

-Oh. És hullahoppozik?

-Egyáltalán nem. Azok a gyűrűi. Jégből és kőtörmelékből állnak össze.

-De legalább forog?

-Persze. Igazából éppen azért olyan lapos, mert nagyon gyorsan forog. Olyan sebesen pörög, hogy egészen belefogyott az idők folyamán. No gyere Kupac, indulás!

 

-Folyton sürgetsz Marci! Hova rohanunk már megint?

-Csak azért nógatlak, hogy eljussunk a  Napocskához.

-Jólvan tudom. Ez a már a Nap?

-Nem, ez a Merkur.

-Itt is megállunk?

-Inkább ne, ez a bolygó nappal nagyon forró, éjszaka viszont rettenetesen hideg. Nem igazán nekünk való.

-De én már elfáradtam - nyavalygott Kupac.

-Gyere, mindjárt megérkezünk!- bíztatta Marci.

 

-A mindenségit, de nagy és milyen furcsa! Olyan mint a vaníliapuding, amit anya főz. Sárga és bugyog és nagyon forró!- kiáltott föl Kupac.

-Bizony, a Nap olyan forró, hogy meg sem tudjuk közelíteni. Nagyon fontos a Föld és a többi bolygó számára, akik innen kapják a fényt és a meleget.

Kupac szinte rátapadt az űrhajó ablakára. - Ez a leghatalmasabb bolygó, amit valaha is láttam!

- A Nap nem bolygó, hanem csillag. Saját energiája, fénye van - szólt Marci.-  A bolygóknak nincs saját fényük, csak ha megvilágítja őket egy csillag. Mint például a mi Földünket a Napocska.

 –Ez elég bonyolult, már egészen beleszédültem. És éhes is vagyok. – vallotta be csöndesen Kupac.

-Na akkor irány a Föld!Legközelebb pedig megnézzük a Plútót, a Vénuszt, a Neptunuszt és az Uránuszt – tűnődött Marci, aztán egy hatalmas balkanyarral hazafelé indult. Pár perc múlva, egy kellemes réten landoltak. Kupac fogat mosott, vacsorázott, fölvette a pizsamáját és bebújt a kifli alakú ágyába.

-Ez egy nagyon jó nap volt- szólt a barátjához. – Csak az a kár, hogy innen már nem láthatom a színes bolygókat!

-Nézz csak ki az ablakon! Ha eléggé mereszted a szemed, megláthatod a Szaturnuszt, a Marsot, a Vénuszt…

Kupac azonban mindebből már alig hallott valamit. A bolygóleső kalandban úgy elfáradt, hogy egy pillanat alatt álomba merült.

 

 

Retek Feri megmondja

 

Retek Feri négy éves, nyurga és a nevével ellentétben egyáltalán nem koszos kisfiú. Vagyis a szó hagyományos értelmében nem koszos. Szeret kezet, fogat és arcot mosni, viszont még ennél is jobban szeret játszani. A játék meg ugye, néha, alkalomadtán….kosszal, sárral, gyurmadarabokkal, festékpacákkal jár. Ez a mese azonban most éppen a tiszta Retek Feriről szól.

A helyzet ugyanis az, hogy Feri másról volt híres az óvodában. Méghozzá a szájáról. Ferit úgy nevelte az anyukája és az apukája, hogy mondjon csak ki bátran mindent éppen úgy, ahogyan gondolja. Az őszinteség jó dolog! – bíztatták otthon és ezt Feri komolyan is vette. Azt persze Feri szülei álmukban sem gondolták volna, hogy az őszinteség valójában elég kevésszer bizonyul majd jó dolognak, ellenben meglehetősen sokszor kerül miatta bajba a fiacskájuk. Feri amúgy az ilyen helyzeteket elég egyszerűen intézi el. Azt mondja: Upppppsz! És kész.

Egyszer például Ferit étterembe vitték a szülei. Egy kicsi vendéglőben ette Feri a hatalmas rántott husit, ami akkora volt, hogy alig fért a tányérjára. Feri pocakjába meg aztán egyáltalán nem fért be. Így eshetett meg az, hogy amikor Feri szülei még bőven falatoztak az asztalnál, Feri már nem tudott nyugalomban megülni a hátsóján. Először buborékokat fújt szívószállal az ásványvizes pohárba. Erre anya csúnyán nézett. Aztán Ferinek új ötlete támadt,  a maradék enni- és innivalót kezdte összeöntögetni. Erre anya még csúnyábban nézett és az orra alatt megadóan azt morogta: na jó, menj. Feri a győztes vigyorával szállt le a székéről. Nézelődött, majd körbejárta az éttermet, csacsogott a többi vendéggel. Aztán egyszer csak sikítva szaladt vissza a mamájához. - Gyere anya, gyere, mutatok valamit! - Azzal elvonszolta egy másik asztalhoz a mamáját és rámutatott egy idegen nénire. – Látod anya, megmondtam, hogy az embereknek is nőhet méregfoguk, pont mint a kígyóknak! Kérd meg a nénit, hogy mutassa meg az övét! – Ekkor történt, hogy Feri anyukája egyáltalán nem tudott mit mondani, ellenben elvörösödött a füle, majd az orra, később az egész feje. Amikor pedig a néni elnézően felé mosolygott, anyának be kellett látnia, hogy Feri igazat mondott: a néninek tényleg hatalmasak voltak a szemfogai! Anya akkor úgy érezte, hogy szülőnek lenni nagyon nehéz dolog és neki most le kell ülnie.  

Máskor apa és Feri éppen kapura rúgtak a játszótéren. Ferinél a sárga-zöld labda volt, ami köztudottan a kedvence. Akkor érkezett meg Emma. Feri szereti Emmát, jókat szoktak együtt csúszdázni és motoros-fogózni a mászóka körül. Emmát viszont ezúttal nem az anyukája hozta a játszótérre, hanem az apukája. Amikor Feri, apa, Emma és Emma apukája leültek a kispadra megenni a gyümölcsöt, Feri hirtelen felállt. Odament Emma apukája elé. Aztán közelebb lépett. Aztán még közelebb és kidüllesztette a szemét. Aztán sajnos meg is szólalt. - Apa, a bácsi kajakra csámcsog! – Akkor apa szégyenében majdnem kiköpte a szőlőt, de végül mégis úgy döntött, hogy lenyeli, mert amíg rágott, legalább nem kellett megszólalnia. Szerencsére Emma apukája nevetni kezdett, bár sem Emma, sem Feri, de még Feri apukája sem tudta, hogy vajon min nevet. Feri apukája minden esetre nagyon hálás volt, Emma apukája viszont nem evett többet, pedig nagyokat korgott a gyomra. Emma másnap azt mesélte Ferinek, hogy az apukája otthon egy egész csirkét falt fel vacsorára. Feri ezt megpróbálta elképzelni, de nem tudta.

Máskor Feri náthás volt és nem ment oviba. Akkor anya nagyon gondolkozott, végül jól felöltöztette Ferit és magával vitte a fodrászhoz. Feri amúgy is szeretett a fodrász nénihez menni, akinek szép hosszú vörös haja és kedves hangja volt. Meg cukorkája. Szóval Feri szépen csendben autózott és cukorkázott, autózott és cukorkázott, amíg anyának festették a haját. Aztán egy néni jött ki a szomszédos kozmetikából. Óvatosan megállt a térdelve játszó Feri mögött és leakasztotta a fogasról a kabátját. Akkor Feri felnézett rá és angyali tekintettel megkérdezte: - A néni ugye nem szereti a gyerekeket?- A fodrászatban akkor akkora csend lett, hogy meg lehetett hallani, ahogy egy kis fekete muslinca beleharap az asztalra kitett almába. Savanyú volt, akárcsak a közhangulat. A néni ránézett Ferire és csak annyit tudott mondani, hogy : Jajdehogyisnemkincsemmmmkkkhhhmmm. Aztán nagyon gyorsan felvette a kabátját és köszönés nélkül elment. Először a fodrász néni mosolyodott el és meglóbálta a szép vörös haját, ettől Feri bájvigyorba kezdett, amin végül anya is elnevette magát. Úgy alakult, hogy anya többet nem vitte Ferit magával a fodrászatba.

Láthatjátok hát, hogy Feri őszinte kisfiú. Az anyukája és az apukája büszke is rá, hogy Feri mindig igazat mond. Az utóbbi időben sokat beszélgettek otthon az őszinteségről, Feri pedig végül a következő dolgokat véste az eszébe:

Hazudni rossz dolog. Szorítja a hasunkat.

Ha zsiványságot csinálunk, az igazság nem az, amit kedvünk van elmondani róla, hanem az, amit nincs kedvünk.

Őszintének lenni jó dolog. Akkor is jó, ha anya feje éppen vörös lesz tőle.

 

Hoppan szervizbe megy

Hoppan álmos volt, éhes és dühös. Egyszerűen nem akart szervizbe menni. Értette, naná, hogy értette, hogy muszáj, hiszen már elmúlt egy éves, hogy át kell nézni a motorját, és eljött az ideje az olajcserének is, mégsem akart menni. Inkább az új bójákhoz, meg a tegnapi esőtől felduzzadt pocsolyákhoz vágyott. Az ám csak az igazi móka, gyorsítás, kanyar, pocsolya, egy pillanatig esőfüggöny, kellemes hűs víz mindenhol és és …persze tiszta latyakos sár a motorháztető. Anyának meg felforr a hűtővize idegességében.

-Hoppan, ideje indulni - gurult be a garázsba az anyukája.

-De én nem akarok menni! Láttam ám, hogy ott milyen műszerek vannak! A szerelő bácsi meg szétszed, benyúl, megmos, megmér, jaj anyu, én félek! – görbült lefelé a kis piros autó szája.

-Gyere Hoppan, lassan gurulunk, és út közben elmesélem, mi is fog történni. Hidd el, nincs mitől tartanod!

Hoppan először egyáltalán nem hitte el és olyan csigalassan gurult az aszfalton, hogy anya úgy számolt, estére sem érnek oda.  Végül mégis idejében odaértek, a szerelő bácsi pedig már a hatalmas garázs ajtajában várta őket.

-Szia Hoppan!Hogy megnőttél!Van kedved körülnézni odabent?

-Anyu, te is jössz? –kérdezte a kisautó bizalmatlanul.

-Nem drágám, menj csak nyugodtan, tudod, ezek olyan férfidolgok.

Hoppan félénken gurult be, de aztán gyorsan ráeszmélt, hogy a szerviz bizony tényleg csudaérdekes egy hely. A szerelő bácsi megengedte, hogy liftezzen az emelővel, és megmutatta, hogyan spriccelhet hatalmasakat az ablakmosó folyadékkal, úgy hogy a mellette álló autóra is jusson belőle. Amikor pedig az olajcserére került a sor, Hoppan meglepődve tapasztalta,hogy mást sem érez, csak némi csikizést a motorja közelében. Annyira rázkódni kezdett a nevetéstől, hogy a szerelő bácsi majdnem melléöntötte az olajat. Később aztán a motorja hangját akarta hallani, erre Hoppan úgy felbőgette, hogy a visszhangtól megremegtek a garázs falai és a következő dolgok estek le róla szépen sorban: egy villáskulcs, egy slag, egy régi sebváltó, valamint a szerelő bácsi fiatalkori kalapja. A szerelő bácsi erre megcsóválta a fejét és azt mondta : Hm. Erre Hoppan még egyszer felbőgette, mire a szerelő bácsi azt mondta: Hm hm. Körbejárta  Hoppant, majd így szólt.

-Itt valami nincs rendben, túl hangos a motorod, meg kell vizsgáljalak alaposabban. Nézd, ezt az apró kis csövet most be fogom ide dugni, hogy lássam, nem lyukadt-e  ki a kipufogódobod. Egy kicsit ne mozogj.

- Neeeee!- hangzott a gyors és hangos válasz, Hoppan rögvest két métert tolatott. Neki is koccant a garázs hátsó falának. – Júúújhhhhrrrrggggg! – vinnyogott most meg a karcolás miatt.

-Ne butáskodj Hoppan, a vizsgálat nem fog fájni, megígérem! Csak maradj már nyugton!Féket be!

 Hoppan becsukta a szemét, behúzta a kézifékjét, az antennáját és….a vizsgálat tényleg nem fájt.

-Készen is vagyunk - mondta a szerelő bácsi pár perc múlva. Kicseréltem egy alkatrészt. Na hadd hallom, azt a motorhangot!

Hoppan kinyitotta a szemét és beindította a motorját. Kellemesen, csendesen berregett.

-Remek!- mondta a szerelő bácsi és csettintett a nyelvével. -Gyere, menjünk ki , a mamád már biztosan nagyon vár.

 – Minden a legnagyobb rendben van, a kipufogódob rendetlenkedett picit, de megoldottuk – mondta a szerelő bácsi Hoppan anyukájának, aztán cinkosan a kisautóra kacsintott. Hoppan odagurult a mamája mellé és akkorát spriccelt az ablakmosó folyadékból, hogy az anyukájának még a kilincsén is folyt a kék lé. A szerelő bácsi és Hoppan nagyon jót nevettek. Hoppan anyukája nagyon kicsit nevetett.

-Hát ezt hogyan csináltad? – kérdezte később a hazaúton az anyukája Hoppant.

-Ugyan anyu, tudod, ezek olyan férfidolgok – válaszolta a kisautó és egy hatalmasat farolt jókedvében.

A sértődős Hoppan

Hoppan nagyon tudott nevetni. Ha valami vicceset hallott, rázni kezdte a kacagás, majd lefulladt a motorja, még a lámpái is belepislogtak a nagy vidámságba. Amikor az anyukája és az apukája először hallották őt kacagni, elfogódottan nézték és úgy érezték, övék a legvidámabb kis járgány a világon.

 Hoppan elég sok mindent talált viccesnek. Tetszett neki, ha farolhatott a jeges kietlen parkolóban, vagy ha megcsikizték az alkatrészei között. Imádott az erdei úton versenyezni a barátaival, fölkavarni az illatos avart. Máskor azzal múlatta az időt, hogy fura hangokat próbált kisajtolni a motorjából. De Hoppan egészen más dolgokat is igen viccesnek talált. Ha például másokat lefröcskölhetett az ablakmosó folyadékával, az vicces volt. Ha csendesen valamelyik éppen alvó barátja mögé gurult, majd teljes erővel tülkölni kezdett a dudájával, az vicces volt. Ha napközben reflektorral rótta az utcát, és a többi autó csak hunyorogni tudott a nagy fénytől, az vicces volt. Így történt, hogy Hoppan sokat mulatott, időnként magán, de leginkább másokon.

Egy szép napon a barátai azonban összesúgtak Hoppan háta mögött és elhatározták, hogy ezúttal ők viccelik meg a kisautót. Négy utcasarkon is kicserélték a jelzőtáblát, és mindenhova jobbra kanyarodást előíró jelzést tettek. Így eshetett az meg, hogy amikor Hoppan hétfő reggel elindult az óvodába - és természetesen szabályszerűen követte a közlekedési táblák utasításait, -  éppen tizenhétszer kerülte meg a saját háztömbjét. Hoppan eleinte csipás és álmos szemekkel gyanútlanul körözött. Az ötödik fordulónál kezdett neki  derengeni, hogy itt valami nincs rendben. A tizedik körnél már bosszús volt, a tizenhetediknél pedig borzasztóan, de tényleg borzasztóan dühös. Akkor előbújtak a barátai, a zöld Trabant és a napsárga  Bogár az egyik sarok mögül. Annyira nevettek, hogy alig lehetett érteni amikor elmagyarázták Hoppannak, hogy bizony ők cserélték ki a jelzőtáblákat, ezért keringett Hoppan összevissza az elmúlt fél órában.

Hoppan annyira dühös lett, hogy szép piros színe lassan lilára változott a méregtől. Hangosan kiabálva kezdte magyarázni, hogy bizony az ilyesmi csúnya dolog, és hogy most miattuk késik el az oviból, és hogy megmondja őket anyának, és hogy a vicceskedésnek is van határa. Ebből a Trabant és a sárga Bogár nem sokat hallott, mert túl hangosan és önfeledten nevetett. Hoppan éppen tovább akarta sorolni a sérelmeit, amikor észrevette, hogy a Trabant és a Bogár viszont már nem rajta kacag. Sokkal inkább azon a kis kék motorbiciklin, aki szintén az oviba indult, de ugyanúgy áldozatul esett a tréfának, mint korábban Hoppan. Most tette meg éppen a harmadik körét a háztömb körül. Amikor a kis kék motorbicikli meglátta a nevető autókat, rájött, hogy a táblacsere-dologban az ő kezük van. Odagurult hozzájuk és mérges arcot vágott. A Trabant és  a Bogár jókedve azonban pillanatok alatt megfertőzte és ő is hangosan kacagni kezdett. Aki erre járt, ebben a pillanatban a következőt láthatta a Sudár utca sarkán: egy zöld Trabant, egy napsárga Bogár és egy kis kék motorbicikli annyira nevet, hogy a hűtőrácsukon éppen kezd kicsurogni a hűtővizük. Mellettük pedig egy kis piros autó látványosan duzzog. A sértett kis piros autó persze Hoppan volt.

Hoppan összesen tíz percet durcáskodott. Utána mosolyogni kezdett, kicsivel később pedig nevetni. Lassan megértette, hogy viccelni jó dolog, de csak ha tudjuk, mikor kell nevetni. Hoppan a fenti történet után a következő tanulságokat véste az eszébe:

Jó dolog kacagni, mert akkor előbb-utóbb lesz mellettünk valaki, aki velünk kacag.

Ha bolondos módon, aranyosan tréfálnak meg, kacagni kell, mert attól nekünk lesz jobb érzésünk.

Ha csúnya módon, sértőn tréfálnak meg, nem kell úgy tenni, mintha vidámak lennénk.

A jó tréfa az, amin mindenki szívből tud nevetni.