A sértődős Hoppan

Hoppan nagyon tudott nevetni. Ha valami vicceset hallott, rázni kezdte a kacagás, majd lefulladt a motorja, még a lámpái is belepislogtak a nagy vidámságba. Amikor az anyukája és az apukája először hallották őt kacagni, elfogódottan nézték és úgy érezték, övék a legvidámabb kis járgány a világon.

 Hoppan elég sok mindent talált viccesnek. Tetszett neki, ha farolhatott a jeges kietlen parkolóban, vagy ha megcsikizték az alkatrészei között. Imádott az erdei úton versenyezni a barátaival, fölkavarni az illatos avart. Máskor azzal múlatta az időt, hogy fura hangokat próbált kisajtolni a motorjából. De Hoppan egészen más dolgokat is igen viccesnek talált. Ha például másokat lefröcskölhetett az ablakmosó folyadékával, az vicces volt. Ha csendesen valamelyik éppen alvó barátja mögé gurult, majd teljes erővel tülkölni kezdett a dudájával, az vicces volt. Ha napközben reflektorral rótta az utcát, és a többi autó csak hunyorogni tudott a nagy fénytől, az vicces volt. Így történt, hogy Hoppan sokat mulatott, időnként magán, de leginkább másokon.

Egy szép napon a barátai azonban összesúgtak Hoppan háta mögött és elhatározták, hogy ezúttal ők viccelik meg a kisautót. Négy utcasarkon is kicserélték a jelzőtáblát, és mindenhova jobbra kanyarodást előíró jelzést tettek. Így eshetett az meg, hogy amikor Hoppan hétfő reggel elindult az óvodába - és természetesen szabályszerűen követte a közlekedési táblák utasításait, -  éppen tizenhétszer kerülte meg a saját háztömbjét. Hoppan eleinte csipás és álmos szemekkel gyanútlanul körözött. Az ötödik fordulónál kezdett neki  derengeni, hogy itt valami nincs rendben. A tizedik körnél már bosszús volt, a tizenhetediknél pedig borzasztóan, de tényleg borzasztóan dühös. Akkor előbújtak a barátai, a zöld Trabant és a napsárga  Bogár az egyik sarok mögül. Annyira nevettek, hogy alig lehetett érteni amikor elmagyarázták Hoppannak, hogy bizony ők cserélték ki a jelzőtáblákat, ezért keringett Hoppan összevissza az elmúlt fél órában.

Hoppan annyira dühös lett, hogy szép piros színe lassan lilára változott a méregtől. Hangosan kiabálva kezdte magyarázni, hogy bizony az ilyesmi csúnya dolog, és hogy most miattuk késik el az oviból, és hogy megmondja őket anyának, és hogy a vicceskedésnek is van határa. Ebből a Trabant és a sárga Bogár nem sokat hallott, mert túl hangosan és önfeledten nevetett. Hoppan éppen tovább akarta sorolni a sérelmeit, amikor észrevette, hogy a Trabant és a Bogár viszont már nem rajta kacag. Sokkal inkább azon a kis kék motorbiciklin, aki szintén az oviba indult, de ugyanúgy áldozatul esett a tréfának, mint korábban Hoppan. Most tette meg éppen a harmadik körét a háztömb körül. Amikor a kis kék motorbicikli meglátta a nevető autókat, rájött, hogy a táblacsere-dologban az ő kezük van. Odagurult hozzájuk és mérges arcot vágott. A Trabant és  a Bogár jókedve azonban pillanatok alatt megfertőzte és ő is hangosan kacagni kezdett. Aki erre járt, ebben a pillanatban a következőt láthatta a Sudár utca sarkán: egy zöld Trabant, egy napsárga Bogár és egy kis kék motorbicikli annyira nevet, hogy a hűtőrácsukon éppen kezd kicsurogni a hűtővizük. Mellettük pedig egy kis piros autó látványosan duzzog. A sértett kis piros autó persze Hoppan volt.

Hoppan összesen tíz percet durcáskodott. Utána mosolyogni kezdett, kicsivel később pedig nevetni. Lassan megértette, hogy viccelni jó dolog, de csak ha tudjuk, mikor kell nevetni. Hoppan a fenti történet után a következő tanulságokat véste az eszébe:

Jó dolog kacagni, mert akkor előbb-utóbb lesz mellettünk valaki, aki velünk kacag.

Ha bolondos módon, aranyosan tréfálnak meg, kacagni kell, mert attól nekünk lesz jobb érzésünk.

Ha csúnya módon, sértőn tréfálnak meg, nem kell úgy tenni, mintha vidámak lennénk.

A jó tréfa az, amin mindenki szívből tud nevetni.